A nemzet napszámosai – A csendőr

Írta: Dékány András


Magyar csendőr, Márton Ferenc rajza
Magyar csendőr, Márton Ferenc rajza

Kegyes Olvasó! Február 14-én ünnepet ül a csendőrség és így, Veled együtt, mi is ünnepelünk.

Annak idején a pandúrok és a csendbiztosok hajkurászták a Rózsa Sándorokat és a Sobri Jóskákat, ügyeltek a rónaságok, a falvak, a mezővárosok nyugalmára és figyelték a szegénylegényeket a Bakony erdőségeiben. Azután, 1881-ben felállították a katonailag szervezett csendőrség testületét és a kakastollas kalpagok gyalogos és lovas tulajdonosai bevonultak a magyar életbe. Hatvan esztendő alatt a szívünkhöz nőttek.

A csendőr onnan jött, ahol az őrséget állja: a falvakból, tanyákról, községekből. Szülei gazdálkodók, uradalmi munkások. A testvérei is azok, ásót forgatnak, kaszát fennek, az eke szarvát fogják. A föld nyugalmát, erejét hozta magával ebből az ősi nagy magyar családból – a falusi otthonokból. Értelmessége, mint nagyapjáé, a számadóé, aki égi és földi dolgokból tanulta az élet bölcs törvényeit, vagy apjáé, a kis tanya gazdájáé, akit a ringó gabona varázsa örökre odaláncolt a földhöz. A hazához!

Érezted-e már, Olvasó, micsoda biztonságot jelent a csendőr? A kakastoll csak toll — de a csendőrkalpagon jelkép is! Az acélosan zöld, libegő-lebegő, kunkordi tollak, ha feltűnnek az országutakon, az erdei ösvényeken, a délibábos rónák dűlőútjain, az államhatalom jelenlétét érzed. Legyen az éjszaka bármilyen félelmetes, süvölthet a szél a jegenyék között, a dűlőutakon az ijedt emberek tekintete rémeket láthat, de ha felvillan a hold fényében a kakastoll: szinte eláll a szél és a magányos, ismeretlentől félő vándor riadozó szíve is megnyugszik!

Léptei dobbanására a bűn visszahúzódik, a csábító rossz eltűnik. Hányszor, de hányszor történt meg már, hogy a falusi kocsmákban széles lett a jókedv, megnőttek az indulatok és azok a bizonyos felvégiek összeakaszkodtak az alvégiekkel. De nyílt az ajtó és megjelent a kéttagú őrs: a felemelt öklök lehulltak, a kések visszakerültek a csizmaszárba és az elhajításra szánt, súlyos fiaskók vissza az asztalra, vagy a kármentő polcára.

Oldalukon kenyértáska, vállukon fegyver, kalpagukat lakkozott szíj szorítja az állhoz. Így mennek tűző napon, zuhogó esőben, kavargó hóviharban. Három vagy négy falu, beláthatatlanul nagy puszták, a tanyavilág tengere tartozik az őrshöz, azt kell bejárniuk nap mint nap. Úgy lépnek, ahogyan csak ők tudnak: se gyorsan, se lassan, csendőrmódra, óramű pontosságával, fáradhatatlanul. A maguk birodalmában ismernek minden fát, minden tanyaudvart. Ismernek minden kerítést, gémeskutat, istállóajtót, kamrabejáratot. Mindenről tudnak és mindent látnak — és mindent, ami az előző napon másként volt, észrevesznek.

Olyan a szemük, mint a sasé. Vannak elesett hőseik, akiknek életét orvtámadók oltották ki, mert a vadorzó a golyót nemcsak a szarvasnak, az őznek szánja, hanem a csendőrnek is, ha a csendőr kiszimatolta az erdő legveszedelmesebb dudváját… vagy a városból elkerült csavargót, a magtárba, kamarákba lopakodó senki-embert, a tolvaj cigányok falkáit.
Nem ismer félelmet, fáradságot és nem ismer lehetetlent. Megtörtént már az is, hogy ketten vagy négyen — százas tömeggel álltak szemben. Nem hátráltak, nem léptek vissza — és nyugalom támadt ott, ahol az előbb még veszedelem lógott a levegőben. Védik a szegények tisztességét, a módosak vagyonát. az élet biztonságát, a nappalok és éjszakák nyugalmát. És védik az országutak rendjét, a határok, a hágók, a hegyi ösvények sérthetetlenségét.

Ha meglátjuk valahol a szélben lebegő, napfényben csillogó kakastollat, büszkén dobog a szívünk. És most, amikor hatvanadik esztendejét ünnepli a csendőrség, forduljunk feléjük mi is tisztelegve, csendőrmódra: feszesen! És kívánjunk nekik további jó, eredményes őrjáratokat!


Dékány András (Kecskemét 1903. január 11. – Budapest, 1967. május 30.) magyar író, újságíró, 1945. után népszerű ifjúsági-tengerészregények szerzője

 

Vélemény, hozzászólás?