Szolzsenyicin írja 1994-ben

Szolzsenyicin a kommunizmus bűneinek keresztény krónikása, aki megjárta a Gulagot, és amiről műveiben hiteles képet rajzolt. A szovjet rendszer bukása után, 1994-ben települ vissza szeretett Oroszországába. Az alábbi részlet idézet “Az orosz kérdés a XX. század végén” című esszéjéből (megjelent magyarul 1997-ben). Kötődése egyaránt volt az oroszokhoz is és az ukránokhoz is,. Ennek kiinduló pontja az volt, hogy kozák családból származott.

Nem az a baj, hogy a Szovjetunió széthullott, ez elkerülhetetlen volt. A nagyon nagy baj — és még hosszú ideig tartó zűrzavar forrása – az, hogy automatikusan a hamis lenini határok mentén hullott szét, egész oroszok lakta vidékeket szakítva el Oroszországtól. Alig néhány nap leforgása alatt huszonötmillió orosz etnikumú lakost vesztettünk, a teljes orosz lakosság 18%-át, az oroszországi kormánynak pedig még ahhoz sem volt bátorsága, hogy legalább szóvá tegye ezt a szörnyűséget, Oroszország e katasztrofális történelmi vereségét, politikailag tiltakozzék ellene, ha másért nem, azért, hogy a jövőben joga legyen tárgyalásokat kezdeni a problémáról. De nem… Az augusztusi (1991) „győzelem” lázában mindezt elmulasztotta. (Mi több: Oroszország nemzeti ünnepévé azt a napot tette meg, amelyen az OSZSZSZK kinyilvánította „függetlenségét”, azaz attól a huszonötmilliótól való megválását is…)

Külön kell itt szólnunk Ukrajnáról. Eltekintve most a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is, akik a múltban oly kitartóan küzdöttek a kommunizmus ellen és látszólag elátkozták Lenint, rögtön engedtek a csábításnak és elfogadták mérgezett ajándékát, Ukrajna hamis, lenini határait (a Hruscsov önkényúrtól kapott hozománnyal együtt). Ukrajna (amint Kazahsztán is) azonnal a hamis, birodalmi útra lépett.

Nem kívánom a birodalmiság terhét Oroszországnak, nem kívánhatom tehát Ukrajnának sem. Sok sikert kívánok az ukrán kultúra és eredetiség felvirágoztatásában, hisz mindkettőt szívből szeretem, de miért ne nemzeti lényegük helyreállításával és szellemi megszilárdításával, a saját ukrán lakosságuk körében, saját ukrán földjükön végzett kulturális tevékenységgel, nem pedig birodalmi törekvésekkel kezdenek? 1990-ben azt javasoltam, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjunk meg, és ezt tartom mindmáig a legjobb megoldásnak, mert igazolhatatlannak érzem azt, hogy államhatárokkal szabdaljunk szét sok millió családi és baráti köteléket. De már ebben a cikkemben mindjárt hozzá is tettem: senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, csak emellett maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek jogait is. Teljesen tudatában vannak-e vajon annak Ukrajna és az ukrán közvélemény jelenlegi képviselői, milyen óriási kulturális feladat áll előttük? Még az etnikailag ukrán népesség sem tud jól ukránul vagy nem használja az ukrán nyelvet. (A lakosság 63%-a elsősorban oroszul beszél, jóllehet az oroszok aránya mindössze 22%, azaz Ukrajnában minden oroszra két olyan ,nem orosz” jut, aki azonban az oroszt tekinti anyanyelvének!) Meg kell tehát találni a módját annak, hogy minden névleges ukránt ukrán nyelvűvé tegyenek. Aztán nyilván a helyi oroszokat is az ukrán nyelv használatára kell szoktatni (hogyan oldható ez meg erőszak nélkül?). Aztán az ukrán nyelv még nem jutott el vertikális irányú fejlődésében a tudomány, a technika és a kultúra legfelső szintjeiig — meg kell oldani ezt a feladatot is. De továbbmegyek; el kell érni, hogy az ukrán nyelv a nemzetközi kapcsolatok nyelvévé is váljék. Hogy mindezen feladatok egy jó évszázadnyi időt igényelnek? Egyelőre viszont arról szóló közleményeket olvashatunk, hogy Galíciában akadályozzák az orosz iskolák, sőt óvodák működését; mi több, garázda támadásokat intéznek orosz iskolák ellen; helyenként megszüntetik a televízió orosz nyelvű adásait. Egészen odáig mennek, hogy a könyvtárosok nem beszélhetnek oroszul az olvasóikkal. Ez lenne hát az ukrán kultúra fejlesztésének útja?! Olyan jelszavakat is hallani. hogy: »Ki az oroszokkal Ukrajnából!”, „Ukrajna az ukránoké!”, jóllehet Ukrajna területén sok népcsoport él. Ami meg a gyakorlati intézkedéseket illeti: aki nem vette fel az ukrán állampolgárságot, hátrányba kerül munkavállaláskor, nyugdíjának megállapításakor, nehezen tud ingatlant vásárolni, nem vehet részt a privatizációban – pedig ezek az emberek nem külföldről érkeztek, mindig is itt éltek… Még rosszabb, hogy az érthetetlenül felszított ellenséges hangulatban állandósulni látszik az oroszellenes propaganda; a felesküdő katonatiszteknek külön felteszik a kérdést: „Hajlandó lenne-e ön Oroszország ellen harcolni?”; a Hadsereg Szociálpszichológiai Csoportja új ellenségképet alakított ki, amelyet Oroszország testesít meg; állandóan azt sulykolják a közvéleménybe, hogy Oroszország fenyegeti Ukrajnát. A hivatalos ukrán személyiségek minden egyes olyan oroszországi megnyilatkozásra, amely orosz területek Ukrajnához csatolása ellen tiltakozik, hisztérikusan reagálnak: „Ez már háború!,?, „Ez már a szarajevói merénylet!” De hát miért lenne a tárgyalási szándék rögtön háború? Miért kell háborút kiáltani ott, ahol nincs, és soha nem is lesz?

A szerkesztő utólagos megjegyzése: …. de lett.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás