Egyházi “középszint” Németországban

Régóta hallunk furcsa tendenciákról a Németországból jövő hírekben. De most eggyel rosszabb hírt kaptunk stuttgarti magyar katolikus barátainktól. Már nem csak a Katolikus Egyházunk tanításától távolodó német civil “reform”-törekvésekről (pl. Mária 2.0), hanem egy egyházi középvezető pap – Stadtdekan, ami talán így fordítható: városi esperes – cikket ír arról, hogyan kellene az államnak megrendszabályoznia az ő saját Egyházát. A cikkben a riportalany, a katolikus pap lényegében feljelenti a Német Katolikus Egyházat, “alkotmányellenessége” miatt. És mindezt saját hivatalos, katolikus médiafelületén.

Az alábbi cikk Stuttgartból tehát csupán tanulságul szolgál, nem pedig követendőnek. Mi sem értünk vele egyet! Nyers magyar fordítását találhatjuk alább.


Az OutInChurch kezdeményezés láthatóvá tette azokat az embereket, akik az egyháznak dolgoznak, de életmódjukat vagy szexuális irányultságukat nem fogadja el az egyházi tanítás. Mit kell megváltoztatni az egyházi szolgálati törvényben, hogy egy „queer” ember gond nélkül elhelyezkedhessen a katolikus városi esperességnél? Christian Hermes városi esperes egy interjúban kifejti, mi teszi olyan problémássá az egyházi szolgálat alapvető rendjét, milyen változásokat szeretne látni, és mi történhet, ha az egyházi szolgálati törvény reformja nem történik meg.

Hermes úr, az OutInChurch kezdeményezés olyan egyházi szolgálati törvényt ösztönöz, amelyet a társadalmi fejlemények utolértek?

Az embernek tényleg az a benyomása, hogy a csend fala leomlott. Örülök, hogy a gyülekezetben az emberek kiállnak és ki tudnak állni önmaguk és identitásuk mellett. Örömömre szolgál, hogy egyházmegyénkben is sokan számolnak be arról, hogy óriási megerősödést tapasztalnak ott is, ahol erre egyáltalán nem számítottak. És végül örülök, hogy egyházmegyei vezetésünk, mint sokan mások, és legutóbb a Német Püspöki Konferencia elnöke, Bätzing püspök is támogatta a kezdeményezést.

De vajon elegendőek-e ezek a szolidaritási kifejezések?

Ez nagyon sokat ér, és röviddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. A püspökök és a fővikáriusok megértették, természetesen az egyházunkba vetett bizalom katasztrofális elvesztésének benyomása alatt is, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Másrészt az egyházi emberek velem együtt megtanulták, hogy a szavak és az érzelmi üzenetek ugyan jók, de egyszerűen a megfelelő cselekvést is akarjuk látni. Akkor hiszem el a kedves szavakat, ha már az új alaprendet elénk tárják.

Miért kell az egyházi szolgálat alapvető rendjét megváltoztatni?

Amint a név is sugallja, ez az alapja az egyházi szolgálati kapcsolatoknak. Természetesen a most tervezett változás sem önként történik, hanem a munkaügyi bíróságok és például az Európai Bíróság joggyakorlatának nyomására, de természetesen a szakképzett munkaerő hiányának nyomására is. Ráadásul, és ez jó, ma már az a belátás, hogy a dolgozókkal kapcsolatos erkölcsi elvárásokat – itt a kulcsszó: egyetértés az egyház erkölcsi tanításával – próbára kell tenni, mert ez az erkölcs a mai etikai és humán tudományos meglátásokon, ill. nagyon masszívan olyan élethelyzetekre és lelkiismereti döntésekre vonatkozik, amelyek sértik az embereket, és a múltban sok szenvedést és sajnálatos kettős mércét okozott.

Ez konkrétan azt jelenti, hogy például a „queer” emberek most már nyíltan dolgozhatnak a katolikus egyházban?

Pontosan ez a lényeg. Ha jelentős munkáltatóként olyan személyt alkalmazok, aki nyíltan vallja az azonos neműek házasságát, akkor ennek a személynek és nekünk, mint munkáltatóknak szükségünk van arra a biztonságra, hogy ezt az egyház vezetése fedezi. A “ne mondd, ne kérdezz” szlogen nem jöhet szóba minden érintett számára. Amikor meghallom általános helynököm vagy a Püspöki Konferencia elnökének szavait, azt hallom: igen, ez lehetséges, és most megtehető. De kíváncsi vagyok, mennyire megbízhatóak ezek az állítások. Mert jogilag az azonos nemű házasok foglalkoztatása még nem tartozik az alaprend hatálya alá. És arra is kíváncsi vagyok, hogy a német püspökök hogyan akarják ezt a nyitottságot bevinni az alaprend módosításába, amikor az egyház hivatalos erkölcsi tanítása, például a gyakorlott homoszexualitás kérdésében még nem változott és nem is fog változni a német püspökök által sem, és végül azt sem ismerem fel, hogy egyetemes egyházi szinten lenne hajlandóság megváltoztatni őket. Most az eskütételről van szó, és a püspököknek meg kell mutatniuk a színüket. Ezt nem lehet eltörölni.

Az alaprend minden területre kiterjed?

Pont, hogy nem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az alapszabályok elsősorban az alkalmazott munkavállalókra vonatkoznak. De mi a helyzet az egyházi tisztviselőkkel? Vitathatatlan, hogy a közszolgálati jog magasabb elvárásokat támaszt az állami szférában dolgozó köztisztviselőkkel szemben, így a magánéletben is. Vagy mi a helyzet a papsággal és a vallásosokkal? Életmódjukat tekintve az alaprend liberalizálása teljesen hatástalan, mert más és sokkal erősebb lojalitási kötelezettség terheli őket. A nagy nem egyidejűség veszélyét látom itt. A klerikusokkal és a vallásosokkal pedig főleg az a probléma, hogy szemben azzal, ahogyan egy fizetett pedagógus megteheti, ők nem tudnak egyszerűen átváltani egy nem egyházi munkaadóhoz, hogy ott a jelenlegi helyzetben azonnal puszival elfogadnák őket. Egy papnak vagy egy rend tagjának – és ez a szereplők nagy része – egyszerűen nincs alternatívája a szakmáján belül. És hogy őszinte legyek, az emberek ezen csoportja számára nem sok reményt látok arra, hogy a rájuk vonatkozó szabályozás megváltozzon az egyetemes egyházban.

Mi történik valójában, ha az alaprend változása nem következik be?

A püspökökről van most szó. Nem engedhetik meg maguknak, hogy ne lépjenek. Ha most nem történik semmi az alaprend területén, akkor nemcsak a bíróságok hatáskörének, hanem az állami törvényhozásnak is agresszíven kell beavatkoznia az egyházi önrendelkezésbe. Így állunk most az alkotmányjoggal, ami nem kis dolog. Konkrétan az alaptörvény 140. cikkéről van szó, amely a weimari alkotmány vallási alkotmányos cikkelyeit teljes körű alkotmányjogként beépítette. Ez így szól: „Minden vallási közösség önállóan szervezi és intézi ügyeit a mindenkire vonatkozó jog korlátain belül.” Ezt az önrendelkezést a múltban tágan és nagyvonalúan értelmezték, még akkor is, ha ragaszkodott a „mindenkire vonatkozó törvényhez”. Az Alapjogok 3. cikke, amely többek között egyenlő jogokat és megkülönböztetés-mentességet ír elő. Ahol nem működik az önrendelkezés és az önkormányzat, akár itt, akár a visszaélések elleni küzdelem területén, ott az alapjogok iránt elkötelezett alkotmányos államnak kell beavatkoznia.

Nem kellene ezen a ponton magának az egyháznak engednie?

Az a jó, hogy a II. Vatikáni Zsinat erre még a katolikus világegyházat is kötelezte. Csaknem hatvan évvel ezelőtt, a mai világ egyházáról szóló „Gaudium et spes” lelkipásztori konstitúcióban a zsinat a 76. cikkben egyértelműen megfogalmazta: Az egyház „nem reménykedik az állami hatóság által neki felkínált kiváltságokban. Még a törvényesen megszerzett jogok gyakorlásától is tartózkodik, ha biztos abban, hogy azok gyakorlása veszélyeztetné hitvallásának integritását, vagy ha a megváltozott életkörülmények más szabályozást kívánnak meg.” Lehetséges az, hogy ezt a feddhetetlenséget zavaró módon megkérdőjelezik, de nem teszik kétségessé, amikor a keresztényeket mint egyéneket identitásukban vagy olyan kapcsolataikban zaklatják, amelyekért felelősek, miközben a legsúlyosabb bűncselekményeket eltussolták és eltitkolták, az áldozatokat pedig figyelmen kívül hagyták. Továbbra is kiderül, hogy van-e hajlandóság a „kiváltságokról” lemondani.


Forrás: https://www.kath-kirche-stuttgart.de/service/journal/detail/die-bischoefe-muessen-jetzt-farbe-bekennen

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez a cikk nem valamiféle “liberális sajtó kívülről hazudott egyházellenessége”, hiszen a forrás teljes mértékben a helyi katolikus média irányítóinak kezében van, a riportalany saját egyházi szervezetének irányítása alatt. Érdekes észre venni a városi esperes úr utalását, miszerint ez a szexuális sokszínűség iránt igény (queer mozgalom) nem elsősorban a püspököktől ered, hanem főleg az “egyházi középosztálytól”, az alsóbb szintű egyház vezetéstől. Hozzátehetjük, hogy még a hitükben félműveltektől is, akik ugyan már tanultak valamilyen teológiát és azt hiszik, tudnak valamit. Ők nem a nép, ők távol vannak az egyszerű, imádkozó, vallásos emberek hitérzékétől (sensus fidei).

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás