Igazságosság és Ukrajna történelme

Mi magyarok itt, Közép-Európában hozzá kellett hogy szokjunk olyan mesterséges állam-kreációkhoz, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia. Talán még azt is hisszük, hogy ilyen kreációkat csak a mi ellenünkben hoztak létre. Tanulságos azonban a kelet-európai tájakon élő, főleg szláv népek fejlődését, helyzetük változását, egymás közti viszonyait is számba venni az évszázadok során, mert itt is találunk mesterséges állam-létrehozást: ez Ukrajna újkori történelme röviden. A részleteket pedig ismerjük meg alább, Szász Péter tollából. A képen Boldog Romzsa Tódor ruszin görögkatolikus mártír-püspök.

Ferenc pápa imára és böjtre hívott fel. Felhívásának célja a béke helyreállítása Ukrajnában. Ukrajnában azonban sohasem volt béke.

„A béke a rend nyugodalma mindenekben” (Pax in omnibus rebus tranquilitas ordinis) – fogalmazta meg Szent Ágoston az “Isten Álladalma” című munkájának XIX. könyvében, melyet az Angyali Doktor a Teológia Foglalatában megismételve bizonyított.

Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa címerének Izajás próféta könyvéből való csatakiáltása – mely egész pápasága programjának is tekinthető – itt is érvényes örök igazság: „az igazságosság gyümölcse a béke lészen”.

Mi az igazságosság (iustitia)?

Egy a négy sarkalatos erény közül, melyet a jogászok fejedelme, Cicero így határozott meg (De natura deorum, III: 38): „Mindenkinek a magáét!” (Iustitia suum cuique distribuit.)

Igen. Ukrajna is megérdemli a magáét. Ha megkapja, béke lesz. Ezért kell imádkozni.

Mit érdemel Ukrajna?

Ha a történelmi igazságot nézzük, akkor mai formájában ugyanolyan mesterkélt mozaikállam, amilyen volt Csehszlovákia vagy Jugoszlávia. Mesterkélt, mert a történelmi, földrajzi és néprajzi viszonyok teljes figyelembe vétele nélkül alakították ki külső hatalmak. Fontos hangsúlyozni, hogy külső hatalmak, mert nem önerőből az ma, ami. Vagyis teljes mértékben természetellenes képződmény. Hogy miért? Nézzük meg a tényeket!

Maga az »ukrajna« kifejezés határvidéket, mezsgyét, gyepűt jelent a legkorábbi keleti szláv forrásokban. A legrégebbi forrás a használatára egy 1187-es írott dokumentum, ami viszont nincs direkt kapcsolatban a mai Ukrajnával, hanem általánosan jelöli a Kelet-európai síkság zömmel keleti szlávok lakta lombhullató övezete (a tulajdonképpeni kijevi Rusz) és a zömmel íjfeszítő lovasnomád népek által lakott füves puszta (sztyeppe), és a finnségi népek által lakott tűlevelű erdőrengeteg (tajga) határmezsgyéjét. Másodlagosan kapta később a sztyeppövezet, vagyis a „vad széles puszták” (dikolje polje) ezt az elnevezést tájszerű viszonyító melléknévként.

A keleti szlávokat mind „oroszoknak” nevezik a források, nem tudnak „ukrán” népről, vagy nemzetről. A kortárs ukrán tankönyvek ennek ellenére „ezeréves Ukrajnáról” hadoválnak, a kijevi Rusz államát „ukránnak” mondják. Olyan abszurdum ez, mintha valaki bratyiszlavai szlovák királykoronázásról beszélne. Magyarul is a keleti szlávokat mind „orosznak”, „ruszkinak”, „rusznyáknak”, „ruszinnak”, „ruténnek” nevezik forrásaink. Ezek gyökere mind a finnségi népeknek varégokra használt „evezősök” (*ruotsi) kifejezése. Ismeretes, hogy a varég katonai elit a keleti szláv fejedelemségek megszervezésében eminens szerepet töltött be. Maga a nagyfejedelmi székhely – Kijev – elnevezése is a varég „fejedelmi erősség” megjelölésből származik.

Honnét mégis az „ukrán” népelnevezés és identitás?

A kijevi Rusz 1240-es bukását megelőzően is voltak regionális jellegű identitások az egyes keleti szláv („orosz”) fejedelemségekben. Azonban ezek divergenciáját a nagyfejedelemség biztosította közös konföderáció felbomlása felgyorsította. Hozzájárult ehhez az is, hogy Fehéroroszország (Ruthenia Alba) a Litván Nagyfejedelemség, míg Nagy Lajos királyunk leánya, Szent Hedvig révén Gács (Halics, Galícia) és Ladomér (Vlagyimir, Volhínia) fejedelemségei – vagyis Vörösoroszország (Ruthenia Rubra) – lengyel uralom alá kerültek. Több ideig voltak ez utóbbi területek kapcsolatban (~650 év) nyugattal, mint korábban Kijev révén (~300 év) kelettel. Nem véletlen, hogy a breszti unió után megalakult, majd lembergi központú Rutén Görögkatolikus Egyház itt jött létre. A lengyel korona messze keletre kiterjesztette hatalmát, és a Dnyeper két partja melletti területre használták az „Ukrajna” elnevezést a kijevi régióban a 16. század második felétől fogva. Ez a terület, és ennek a nyelvi normája lett az ukrán identitás egyik alapja.

A sztyeppei senkiföldjére menekült szegénylegényekből verbuválódott, az ISIS-hez hasonló kozák »Zaporozsjei Szics« elnevezésű maffiaállam a Lengyel–Litván Nemzetközösség, a kijevi Rusz örökébe lépő Moszkvai Nagyfejedelemség és az Oszmán Birodalom vazallusa, a Krími Kánság hatalmi vákuuma közé ékelődve lett a kortárs ukrán államiság és identitás kiindulópontja. Bár ekkor még a „kozák” és az „ukrán” identitás is különbözött. Az előbbi jelölte a füves sztyeppén élő, zömmel keleti szláv ajkú („orosz”) fegyverforgató nagyállattartó népességet. Ez a keleti szláv („orosz”) identitáson belüli al-identitás volt, hasonlóan például a magyarországi „hajdú” identitáshoz. 1654-ben az orosz cár oltalma alá helyezték magukat. (Ennek 300. évfordulóján ajándékozta a Krímet Nyikita Hruscsov az ukrán SZSZK-nak.)

Ukrajna továbbra is a Dnyeper füves sztyepp (Kijev) előtti felső szakasza mentén élő keleti szlávajkú népességet, és annak a lengyel koronához hű nemességét jelölte, akik görögkeleti hitük és ukrán nyelvjárású orosz anyanyelvük ellenére magukat „lengyelként” definiálták, hisz a lengyel korona nemes tagjai voltak, míg az „ukrán” körülbelül „jobbágyot” jelentett. (Hasonlóan ahhoz, ahogy a Szent Korona felvidéki szlávajkú trencséni, turóci és liptói nemessége magát „magyarként” határozta meg, mivel a tót, vend, szlovák kifejezés a szlávajkú jobbágyot jelölte elsődlegesen.)

A romantika korának nemzetébresztő, sőt nemzetalkotó időszakában született meg az Oroszországgal szembeni ukrán-identitás. Ennek születésekor egybeolvasztatott e koncepcióban az ukrán és kozák identitás, ami elsősorban Szevcsenko munkásságának köszönhető. Vele szemben még tisztán az eredeti értelemben vett Ukrajna (a Dnyeper felső folyásának két partja Kijevtől északra) kultúráját közvetítette Gogol, aki a „kisorosz” ukrán identitást nem tekintette végletesen szembenállónak a „nagyorosz” (északi orosz, muszka) azonosságtudattal, ahogy Tamási Áron góbé Ábelje sem áll szemben az összmagyar identitással.

Szevcsenko munkásságát a cári cenzúra betiltotta, és sajátos módon ott virágzott fel ezután az ukrán identitás, ahol sohasem volt olyan. Ez pedig a Bécs uralma alatt álló Galícia és Ladoméria királysága volt. A lengyel nemzeti mozgalommal és a muszka pánszlávizmussal szemben a görögkatolikus ruténság értelmiségi körében ekkor terjedt el az „ukrán” identitás, ami kapóra jött az osztrákoknak. Az „ukranofil” irányzat megerősödött a „russzofil” és a „polonofil” rovására. Ennek mintegy betetőzésének tekinthető az, hogy az alapításától fogva „Egyesült Orosz (Rutén) Egyház” (Ecclesia Ruthena Unita) néven működő közösség a II. Vatikáni Zsinat után az „Ukrán Görögkatolikus Egyház” nevet vette fel. Így vált „ukránná” a halicsi és volhíniai vörösorosz lakosság. Ez annak fényében is megmosolyogtató, hogy a valódi ukránok (határvidéki kisoroszok) erőteljesen ellenálltak a katolizálásnak, és a Szicsbe menekült ukránok egy részét is az unionizmus űzte oda, és boldogan vették a moszkvai cár védnökségét felettük.

Az ukrán dialektust beszélő kozák lakosság messze elterjedt a 19. századi Orosz Birodalomban kelet felé a sztyeppén, anélkül, hogy az összorosszal szembeni identitást kialakított volna, ha magát „kisorosznak”, „ukránnak”, vagy „kozáknak” is határozta meg. Ezek utódainak zöme ma már felolvadt az oroszságban, illetve az összorosz identitással szembe nem helyezkedő „ukrán”, „kisorosz”, vagy „kozák” alidentitással bír.

A néhai Krími Kánság uralta területek az „Újoroszország” (Novorusszija) nevet kapták, és ide zömmel „nagyorosz” (mai értelemben vett orosz) lakosság költözött, ahogy a Donbassz iparvidékére is. A néhai Moldvai Fejedelemség részét képező Budzsák népessége is mai napig minden, de legkevésbé ukrán. Törökajkú gagauzok, rumének, oroszok lakják zömmel. Ugyanez részben elmondható a szintén a mai Ukrajnához tartozó Észak-Bukovináról is, ahol kisorosz a népesség többsége ugyan, de jelentékeny a rumének aránya.

Mindebből látható, hogy egyrészt a mai Ukrajna területe nem fedi le az ukrán dialektust beszélő kisorosz népesség egészét, másrészt ennek jelentékeny része számára ez nem az összorosz-tudattal szembenálló magatartást eredményezett. Az is világos, hogy a mai Ukrajna nagyorosz lakossága döntő többségében, és kisorosz ajkú népességének novorusszijai részének jelentékeny hányada sem azonosul az ukrán állam kortárs ukranizmusával.

A 19. században kezdődött a görögkatolikus magyarhoni ruszinok (kárpátoroszok), Rákóczi hadinépe, a »gens fidelissima« (leghűségesebb nép) körében a Szent Korona integritása elleni russzofil és ukranofil izgatás Azonban mindezek ellenére a ruszin lakosság zöme megmaradt hungarofilnak. Ezt bizonyítja az is, hogy többen harcoltak a ruszinok közül a ruszin himnusz szerzője, Fenczik István parókus vezette, a Rongyos Gárdával együtt küzdő Kárpátorosz Légióban Kárpátalja 1939-es felszabadítása során, mint az ukranofil agymosó propagandát hirdető Volosin martalócainak soraiban.

Fenczik Istvánt az NKVD meggyilkolta 1945 után, ahogy a szintén hungarofil munkácsi püspököt, Boldog Romzsa Tódort. Akit persze Lembergben emeltek oltárra, és a lembergi nagyérsek „ukrán vértanúnak” hazudott. Azt a Romzsa Tódort, aki hungarofil ruszinként az ukranofil volosinista szicsistákat hazaárulóknak bélyegezte, és kiközösítéssel fenyegette meg. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hisz a jelenlegi ukrán állam és az Ukrán Görögkatolikus Egyház évtizedek óta törekszik felszámolni az önálló, az ungvári unióban (1646) született Ruszin Görögkatolikus Egyházat. Bomlasztó ügynökeiket a ruszin diaszpórába (Bácska, Amerika) is kiküldték. Tehát nemcsak a magyarságot üldözik Kárpátalján, hanem szellemi genocídiumot végeznek az óvodától induló ukranizáló agymosással a ruszin nép körében is. Még a vértanúinkat is el akarják lopni! Nem véletlen, hogy Budapesten egyik görögkatolikus templomba sem fogadták be az elukránosított halicsiakat, miközben a Rózsák terén a Budapesten élő ruszinok számára van ószláv nyelvű szent liturgia.

Fájdalmas, hogy az ukranizmus és Ukrajna igazságtalanságait fegyvereknek kell helyretennie, és fájdalmas a háborúban elvesztett minden ártatlan élet. Csak remélhetjük, hogy a legkisebb veszteséggel és a legrövidebb idő alatt véget ér a háború, és az igazságosság révén valódi béke köszönt a térségre!

Boldog Romzsa Tódor püspökvértanú, könyörögj Mária Országáért, és a Szent Koronához mindig hű, elárvult, az ukranizmus által kiirtásra ítélt ruszin népért, hogy az isteni igazságosságon alapuló béke köszöntsön reájuk!

Forrás:

https://delhir.info/2022/02/24/beke-az-igazsagossag-gyumolcse-avagy-mit-erdemel-ukrajna/

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás