A szubszidiaritás az Egyház társadalmi tanításában a legállandóbb és legjellegzetesebb alapelvek egyike az első nagy társadalmi körlevél megjelenése óta.
Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.
Ezen elv alapján tehát a magasabb szintű szerveződéseknek az alacsonyabb szintűek irányában segítő (subsidium), vagyis támogató, előmozdító, fejlesztő magatartást kell tanúsítaniuk. Így a köztes társadalmi testületek megfelelően képesek ellátni a rájuk tartozó funkciókat anélkül, hogy jogtalan engedményeket kényszerülnének tenni magasabb szintű társadalmi csoportosulásoknak, amely esetben végül is ezek bekebeleznék és helyettesítenék a kisebbeket, s az utóbbiak azt tapasztalnák, hogy megtagadják tőlük sajátos méltóságukat és elveszik életterüket.
A szubszidiaritás pozitív értelmének – azaz a kisebb társadalmi egységek gazdasági, intézményi és törvényhozói szintű támogatásának – megfelelője tehát a másik oldalon egy sor negatív követelmény, amelyek azt a kötelességet róják az államra, hogy tartózkodjék minden olyan lépéstől, ami ténylegesen korlátozná a társadalom e lényegalkotó kisebb sejtjeinek életterét. Ezek kezdeményező készségét, szabadságát és felelősségét elnyomni – tilos.
A szubszidiaritás elve védelmezi a személyeket a felsőbb társadalmi tekintélyek visszaélésétől, míg emezeket arra ösztönzi, hogy segítsék az egyéneket és a köztes csoportokat saját feladataik teljesítésében. Ez az elv abból adódik, hogy minden személy, minden család és köztes szervezet rendelkezik valami olyan eredeti sajátossággal, amit éppen ő nyújt a közösségnek. A tapasztalat pedig azt tanúsítja, hogy a szubszidiaritás tagadásával vagy – a demokratizálódás követelményére és a társadalom minden tagjára vonatkozó egyenlőség követelményére való hivatkozással történő – korlátozásával a szabadság és a kezdeményezés szelleme csökken, s olykor meg is semmisül.
Ellentétesek a szubszidiaritás elvével a központosítás, a bürokrácia, az atyáskodó beavatkozás formái, az állam, az állami apparátus igazságtalan, indokolatlan és túlzott jelenléte. Az atyáskodó állam a közvetlen beavatkozással és azzal, hogy elveszi a közösségi és közösség iránti felelősséget, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint a ráutaltak szolgálatának gondja, s költségei is óriásira duzzadnak. A magánkezdeményezés, így a gazdasági kezdeményezések elismerésének, illetve társadalmi szerepük elismerésének hiánya vagy elégtelen volta, illetve a monopólium – a szubszidiaritás elvének lábbal tiprása.
Ellenben megfelel a szubszidiaritás-elv érvényesülésének a személy és a család elsőbbségének elismerése és hatékony támogatásuk; a társulások és köztes szerveződések tiszteletben tartása saját alapvető döntéseikben, illetve mindazokban az ügyekben, amelyeket nem helyes másokra átruházni, sem mások által bekebelezni; továbbá a magánkezdeményezés bátorítása olyan módon, ami által minden társadalmi szerveződés megmarad, éspedig éppen a maga sajátossága révén, a közösség szolgálatában; a társadalom pluralisztikus tagolódása és e sokféle életerejének aktív jelenléte; az emberi jogok és a kisebbségek védelme; a bürokrácia és az adminisztráció decentralizálása; az állami és magánszféra olyan egyensúlya, amelynek következménye a magánszféra közösségi funkciójának elismerése; az állampolgárnak mint az ország politikai és társadalmi valósága részesének méltányos felelősséggel való felruházása.
Vannak olyan körülmények, amelyek az állam hiánypótló funkciójának gyakorlása mellett szólnak. Gondolunk például azokra a körülményekre, amelyek szükségessé teszik, hogy az állam maga segítse a gazdaságot, amikor a polgárok közössége képtelen önálló kezdeményezésre; gondolunk aztán a súlyosan méltánytalan és igazságtalan helyzetekre, amikor csak az állami beavatkozás teremthet méltányosabb, igazságosabb és békésebb körülményeket. A szubszidiaritás elvének fényében azonban az intézmények helyettesítő szerepét nem szabad meghosszabbítani és a kényszerhelyzeteken túlmenően kiterjeszteni, s azt csak a helyzet kivételes volta teheti indokolttá. Mindenesetre a helyesen értett közjó – melynek követelményei semmilyen módon nem állhatnak ellentétben a személyek és közösségük fő kifejezésformáinak elsőségével – kell legyen az a kritérium, amelynek alapján a szubszidiaritás-elv alkalmazásáról döntés születik.
(Az Egyház társadalmi tanításának kompendiumából, a 185. ponttól)
http://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/justpeace/documents/rc_pc_justpeace_doc_20060526_compendio-dott-soc_hu.html