A közjó alapelve – amelyhez a társadalmi élet minden elemének igazodnia kell avégből, hogy elnyerje teljes értelmét – valamennyi személy méltóságából, egyszeri voltából és egyenlőségéből ered. Első megközelítésben és tág értelemben véve a közjón „azon társadalmi feltételek összességét” értjük, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.
A közjó nem egyszerűen a társadalomtest minden tagját megillető részleges javak összessége. Mivel mindenkié együtt és külön-külön, s az is marad, a közjó közös dolog lévén oszthatatlan; csak együtt érhető el, növelhető, őrizhető meg a jövőben is. Ahogy az egyén erkölcsi cselekvése jó tettekben valósul meg, úgy a társadalmi cselekvés a közjó megvalósításában válik érzékelhetővé. Következésképp a közjó az erkölcsi jó társadalmi, közösségi dimenziójaként fogható fel.
Az a társadalom, amely az együttélés minden szintjén maradandóan az embert akarja szolgálni, a közjót mint minden ember és az egész ember javát jelöli meg elsőséget élvező céljaként. A személy saját magában, figyelmen kívül hagyva, hogy lényének lényegi eleme a másokkal és másokért való létezés, nem képes megtalálni teljességét. Ez az igazság nem pusztán a társadalmi kapcsolatok különféle szintjein való egyszerű együttélésre készteti a személyt, hanem arra is, hogy szüntelenül a társadalmi élet létező formáiban fellelhető jóra, értelmesre, igazra törekedjen, nemcsak elméleti, de gyakorlati módon is. A közösségiséget kifejező formák közül – a családtól a társadalmi közvetítő csoportig, a társaságig, a gazdasági vállalkozásig, a városig, a vallásig, az államig, s végül a népek és nemzetek közösségéig – egyetlenegy sem kerülheti meg sajátosan rá vonatkozó kötelezettségét a közjó iránt, mivel ez létezésének lényege és fennállásának hiteles értelme.
A közjó követelményei az adott kor társadalmi adottságaiból erednek, továbbá szoros kapcsolatban vannak a személynek és alapvető jogainak tiszteletben tartásával és mindenoldalú fejlesztésével. Ezek a követelmények mindenekelőtt a béke iránti elkötelezettségre vonatkoznak, valamint az államhatalom megszervezésére, a szilárd jogrendre, a környezet védelmére és olyan lényeges szolgáltatások biztosítására, amelyek némelyike egyúttal az emberi jogok körébe tartozik, mint az élelmezés, a lakás, a munka, az oktatás, a kultúrához való hozzáférés, a közlekedés, az egészség, a szabad információáramlás és a vallásszabadság. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy minden nép tartozik hozzáadni a maga hozzájárulását az egész emberiség, illetve a jövendő nemzedékek közjaváért való valódi nemzetközi együttműködéshez.
A közjó kötelezettséget ró a társadalom minden tagjára, és senki sem vonhatja ki magát az alól, hogy képességeinek megfelelően annak megvalósításáért és kibontakozásáért munkálkodjon. A közjót csak a maga egészében lehetséges kibontakoztatni; nem redukcionista elképzelések szerint – azaz alárendelve a közjót a belőle nyerhető részleges előnyöknek –, hanem csupán olyan szemlélet alapján, amely a legszélesebb körű felelősségvállalásra törekszik. A közjó az ember legmagasabb rendű hajlamainak felel meg, mégis igen nehezen érhető el, mivel azt követeli, hogy az ember képes legyen állandóan úgy keresni a másik javát, mint önmagáét.
Ugyanakkor mindenkinek megvan az a joga is, hogy a közjó keresése nyomán kialakuló társadalmi életkörülmények haszonélvezője legyen. El kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a társadalmi igazságosság szabályainak megfelelően álljon helyre és azokhoz igazodjék, mert minden normális ember tudja, hogy ma az elosztás rendjét a néhány dúsgazdag és megszámlálhatatlan szegény ember közötti mérhetetlenül nagy különbség következtében súlyos mértéktévesztés nyomorítja meg.
A közjó elérése iránti felelősség az egyes személyeken túl az államra is vonatkozik, mivel a politikai tekintély létének értelme a közjó. Az állam tartozik szavatolni annak a civil társadalomnak az összetartó erejét, egységességét és szervezettségét, amelynek kifejeződése, hogy a közjó valamennyi állampolgár közreműködésével valósulhasson meg. Az egyes ember, a család és a köztes testületek nincsenek abban a helyzetben, hogy teljes kifejlődésüket saját erejükkel elérjék; ebből ered a politikai intézmények szükségessége, amelyek célja a személyek számára hozzáférhetővé tenni a szükséges anyagi, kulturális, erkölcsi és lelki javakat, hogy valóban emberi életet éljenek. A társadalmi élet végcélja a történelmileg megvalósítható közjó.
A közjó biztosítása érdekében minden ország kormányzatának sajátos feladata, hogy a különböző részérdekeket összhangba hozzák az igazságosság alapján. A közhatalom egyik leginkább összetett funkciója a csoportok és egyének részérdekeinek korrekt összebékítése. Egyébiránt pedig ne feledjük, hogy a demokratikus államban, ahol a döntéseket rendszerint a közakarattal választott képviselők többségi alapon hozzák, a kormányzatra az a kötelezettség is hárul, hogy országuk közjavát ne csupán a többség által meghatározott irány alapján szabják meg, hanem legyenek tekintettel a civil közösség minden tagjának tényleges javára, ideértve a kisebbségi helyzetben élőket is.
A társadalom közjava nem öncél, értékét a személy végső céljának eléréséhez, illetve az egész teremtés egyetemes javához való viszonya szabja meg. A teremtmények végső célja Isten, és a közjót semmilyen megfontolásból sem lehetséges megfosztani transzcendens dimenziójától, amely túllép a közjó történelmi célján, és egyben be is teljesíti azt. A tisztán történeti és anyagelvű szemlélet a közjót pusztán társadalmi-gazdasági jólétté fokozná le, és ezzel megfosztaná mindennemű transzcendens céltól, azaz önnön létének mélyebb értelmétől.
(Részletek az Egyház társadalmi tanításának kompendiumából, a 164. ponttól)
http://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/justpeace/documents/rc_pc_justpeace_doc_20060526_compendio-dott-soc_hu.html