A szolidaritás elvében különleges jelentőséget kap az emberi személy lényegileg közösségi természete, a méltóság és az emberi jogok minden emberre vonatkozó egyenlősége, valamint az a közös út, amelyen az emberek és népek a mind szorosabb egysége felé haladnak. Az emberek és népek közötti kölcsönös függőség és kapcsolat tudata még soha nem volt olyan erős, mint napjainkban, és ez minden szinten megnyilvánul.
Az információ egyidejűségén alapuló kommunikációs eszközök és módszerek, az így működő távközlési eljárások gyors szaporodása, az informatika rendkívüli fejlődése, a kereskedelmi forgalom volumenének és az információcsere tömegének növekedése azt tanúsítják, hogy az emberiség történetének kezdetétől fogva most először van lehetőség arra, legalábbis technikailag, hogy egymástól igen távol élő és ismeretlen emberek lépjenek egymással kapcsolatra.
Másrészt azonban a kölcsönös függés és annak állandó növekedése mellett is máig fennállnak az egész világon a fejlett és a fejlődő országok közötti igen súlyos egyenlőtlenségek, amelyeket a kizsákmányolás, az elnyomás és a korrupció változatos formái is táplálnak; ez sok ország belső életére és nemzetközi helyzetére hat kedvezőtlenül. A személyek és népek közötti kölcsönös függés erősödő folyamatát legalább ugyanennyire intenzív erőfeszítésnek kell kísérnie erkölcsi-társadalmi téren annak érdekében, hogy elkerülhetők legyenek a világméretű igazságtalanságok átkos következményei, amelyek természetük szerint igen károsan hatnak majd vissza magukra a pillanatnyilag legkedvezőbb helyzetben lévő országokra is.
Az emberek és népek közötti újszerű függőségi kapcsolatoknak, amelyek valójában a szolidaritás formái, át kell alakulniuk olyan kapcsolatokká, amelyek egyfajta valóságos és tényleges erkölcsi-társadalmi szolidaritásra irányulnak, mivel minden emberi viszonyban benne gyökerezik ez a morális követelmény. A szolidaritás tehát két egymást kölcsönösen feltételező szempontból közelíthető meg: társadalmi alapelvként és erkölcsi erényként.
A szolidaritást mindenekelőtt mint társadalmi alapelvet kell értékelni, mint az intézmények olyan szervezőelvét, amelyre alapozva a „bűn struktúráit” – amelyek uralják a személyek és népek kapcsolatait – törvények meghozásával vagy a törvények, kereskedelmi szabályozók és rendeletek alkalmas módosításával meg kell haladni és át kell alakítani „a szolidaritás struktúráivá”.
A szolidaritás továbbá valóságos és tényleges erkölcsi erény is; nem holmi érzelem és homályos együttérzés vagy felszínes részvét a sok közeli és távoli szenvedő ember iránt, ellenkezőleg, szilárd és tartós elhatározás a közjóért való fáradozásra, azaz a munkálkodásra külön-külön és együttesen mindenki javáért, mert mindannyian felelősek vagyunk egymásért. A szolidaritás az alapvető társadalmi erények csúcsán helyezkedik el, mert az igazságosság dimenziójában kap helyet, és ez olyan erény, amely kiemelkedő módon irányul a közjóra.
(Részletek az Egyház társadalmi tanításának kompendiumából, a 192-193. pontokból)
http://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/justpeace/documents/rc_pc_justpeace_doc_20060526_compendio-dott-soc_hu.html