Az emberi méltóság az a megbecsülés, mely minden egyes embernek kijár személy volta miatt. A Szentírás szerint az ember Isten képmása s így a természet ura.
Az ókori görög gondolkodás is hangsúlyozta (Hésziodosz, Hérakleitosz, Protagórasz), hogy az ember már erkölcsi érzékénél fogva is magasabbrendű az állatoknál. A szofisták a szabadságban látták az emberi méltóság gyökerét. Platón tanította az (egyes) ember előbbségét az állammal szemben. A sztoikusok szerint az ember részesedett a Logoszból; minden mást megelőzően világpolgár (kozmopolita), s csak azután egyik v. másik állam alattvalója. Hasonlóan vélekedik Seneca és Cicero is: mindenekelőtt az összemberiség tagjai leszünk, ez fontosabb annál, hogy melyik közösségbe születünk bele. A római jog szerint minden ember természeténél fogva szabad, a rabszolgaság természetjog-ellenes.
Az egyházatyák az ember királyi jogairól beszéltek, mely az istenképmás-volton alapszik. Aquinói Szt Tamás szerint az ember önmagában fönnálló lény; közösséghez tartozó volta ehhez képest másodlagos. Az újkorban Pufendorf dolgozta ki az emberi méltóság (dignatio) eszméjét: ebben gyökerezik minden ember jogi egyenlősége.
Kant szerint az ember már önmagában is cél, mint alany erkölcsi törvények hordozója, ez képesíti szabad, önálló döntésre. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat arról beszélt, hogy a Teremtő minden embert elidegeníthetetlen jogokkal ruházott föl. Erre épült a francia forradalomn alatt 1789-ben kiadott Az ember és polgár jogainak deklarációja.
Az ENSZ által 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szerint az emberi méltóságban gyökerezik a szabadság, az igazságosság és a béke. A további időszakban szerződések egész sora határozta meg a személy veleszületett méltóságának összetevőit (gazd., szociális, művelődési, polgárjogi és pol. ter-en), majd az egyes ember mellett az összemberiség emberi méltósága is egyre inkább megfogalmazódott.
Az utóbbi évszázadban az emberi méltóság kérdése szinte állandóan szerepel a katolikus egyház megnyilatkozásaiban; XIII. Leó Rerum novarumától XXIII. János és VI. Pál enc-in és a II. Vatikáni Zsinat okmányain (vö. külön nyilatkozat az emberi méltóságról) át II. János Pál enc-iig.
A jogfilozófia sarkalatos megállapítása, hogy az emberi személy az állami jog fölött áll, túlhaladja a pozitivista jog kereteit. Ennek alapján beszélhetünk minden embernek nemre, fajra, vallásra, világnézetre, származásra való tekintet nélküli egyenjogúságáról, sőt ebből vezethető le az is, hogy a meg nem született embernek is joga van az élethez. A Pacem in terris még ezen a természetjogi megalapozáson is túlmegy. Az emberi méltóságot abból eredezteti, hogy Isten az embert értelemmel és szabadsággal ruházta föl, s Jézus Krisztus által megváltotta, kegyelembe öltöztette és örök életre hívta. XXIII. János ezekből vezette le az egyes konkrét emberi jogokat. Ezek az alapértékek kijárnak mindannyiunknak, egyetlen áll. törvényhozása sem sértheti meg, konfliktushelyzetben előbbrevalók minden más jognál. A társad. élet és rend végső soron az emberi méltóság megvalósítását jelenti.
A II. Vatikáni Zsinat tanításában az emberi méltóság alapja az istenképiség, a szellemi lélek ismeri föl, ezért az ateizmus alapjaiban támadja, s a bűn lerombolja.
II. János Pál főleg azt hangsúlyozta, hogy az emberi méltósághoz alapvetően hozzátartozik az ember hivatása, transzcendenciája, s az igazi emberkép csak akkor valósul meg, ha megőrizzük nyitottságunkat nemcsak a term., önmagunk v. a többi ember, hanem Isten és országa felé is. Az emberi méltóság alapján joga van az embernek saját életéhez, ugyanakkor e méltóság általában igazságosságot és szolidaritást, gazdasági téren mértéktartást igényel; keresése remény arra hogy az új evangelizációt befogadják az emberek.
Kivonat a Magyar Katolikus Lexikonból