Munka

Az emberi munkának két dimenziója van, objektív és szubjektív. Objektív értelemben a munka azoknak a cselekvéseknek, erőforrásoknak, eszközöknek és eljárásoknak az együttesét jelenti, amelyeket az ember a termelésben felhasznál, hogy – a Teremtés könyvének szavai szerint – uralja a földet. Szubjektív értelemben pedig a munka az embernek – mint dinamikus, a munkavégzés folyamatához tartozó, személyes hivatásának megfelelő sokféle tevékenységre képes lénynek – a cselekvése: Az embernek uralma alá kell hajtania, uralnia kell a földet, mivel – mint Isten képmása – személy, tehát olyan szubjektum, alany, aki képes megtervezett és racionális módon cselekedni, képes önmagáról dönteni, és önmaga megvalósítására irányul. Ennyiben, tehát mint személy, az ember alanya, szubjektuma a munkának.

A munka objektív értelemben az emberi tevékenység esetleges aspektusát alkotja, amelynek módozatai a technikai, kulturális, társadalmi és politikai feltételek változásával együtt maguk is szüntelen változásokon mennek keresztül. A munka szubjektív értelme viszont e tevékenység állandó dimenzióját jelenti, mivel ez nem függ attól, amit az ember konkrétan létrehoz, sem a végzett tevékenység fajtájától, hanem csakis és kizárólag a személyességgel bíró lény méltóságától függ. Ez a megkülönböztetés perdöntő ahhoz, hogy megértsük, mi a végső alapja a munka értékének és méltóságának, s másrészt perdöntő az emberi jogokat tiszteletben tartó gazdasági és társadalmi rendszerek problémájának értelmezése szempontjából.

A szubjektív oldal a munka különleges méltóságát ragadja meg, azt, ami megtiltja, hogy a munkát úgy tekintsék, mint egyszerűen bérért végzett tevékenységet vagy személytelen részelemet a termelés szervezetén belül. A munka, függetlenül kisebb vagy nagyobb objektív értékétől, a személy lényegi kifejeződése, „actus personae”, a személy tette. A materialista vagy gazdaságközpontú gondolkodás bármely formája, amely megkísérli a munkást puszta termelőeszközzé, kizárólag anyagi értékkel bíró egyszerű munkaerővé lefokozni, végül okvetlenül tagadni fogja a munka lényegi természetét is, megfosztva azt nemesebb és mélyebben emberi céljától. A munka méltóságának mértéke a személy: Nem kétséges ugyanis, hogy az emberi munkának megvan a maga erkölcsi értéke, és ez minden közvetítés nélkül, közvetlenül ahhoz a tényálláshoz van kötve, hogy az, aki a munkát végzi – személy.

A munka szubjektív dimenziójának elsőbbséget kell élveznie az objektív dimenzióhoz képest, mert ez a munkát végző ember dimenziója, meghatározza a munka minőségét és magasabb rendű értékét. Ha ennek tudata hiányzik, vagy nem akarják igazságát elismerni, a munka elveszíti valóságos és mélyebb jelentőségét: ebben az esetben, amely sajnos gyakran és széles körben tapasztalható, a munkatevékenység és a felhasznált technikák fontosabbá válnak az embernél, s egymással karöltve lesznek méltóságának ellenségévé.

Az emberi munka nemcsak a személytől származik, hanem lényege és rendje szerint a személyre is irányul mint végső céljára. A munkának, függetlenül objektív tartalmától, az azt végző szubjektumra kell irányulnia, mivel a munka, minden fajta munka célja mindig az ember marad. Bár a munka objektív összetevőjének minőségi szempont szerint értett fontosságát sem lehet figyelmen kívül hagyni, ez az összetevő alá van rendelve az emberség megvalósításának, azaz a szubjektív dimenziónak; ennek tükrében ki lehet jelenteni, hogy a munka van az emberért, s nem az ember a munkáért, és hogy a munka, minden ember által végzett munka célja – még a közvélemény értékrendjében leginkább szolgai vagy egyhangú munka célja is – mindig maga az ember marad.

Az emberi munkának továbbá van egy belső lényegéből fakadó társadalmi vetülete is. Egy ember munkája ugyanis természeténél fogva összekapcsolódik másokéval: Dolgozni, ma sokkal inkább, mint valaha, annyit jelent, mint másokkal együtt és másokért dolgozni, azaz valakiért valamit tenni. A munka gyümölcsei is cserére, kapcsolatokra, találkozásokra adnak alkalmat. A munkát tehát nem lehetséges helyesen értelmezni, ha nem számolunk társadalmi természetével: Ha nem létezik valóságos és szervesen strukturált társadalomtest, ha a társadalmi és a jogrend nem védelmezi a munkatevékenységet, ha a különböző, de egymástól kölcsönösen függő részek nem kapcsolódnak össze és nem teljesítik ki egymást kölcsönösen, sőt, mi több, ha nem szövetkeznek egymással, ügyeiket mintegy egyetlen üggyé téve: nos, akkor sem az értelem, sem a tőke, sem a munka és semmiféle emberi tevékenység sem lesz képes megteremni a maga gyümölcsét; így, ahol nem számolnak a munka egyszerre közösségi és egyéni természetével, ott annak gyümölcseit sem igazságosan értékelni, sem méltányosan elosztani nem lesz lehetséges.

A munka az ember számára kötelesség, kötelezettség is. Az embernek dolgoznia kell, mert ezt rendelte neki a Teremtő, meg azért is, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyeket önnön emberségének megőrzése és fejlesztése tár elé. A munka mint embertársaihoz való viszonyában adott erkölcsi kötelesség rajzolódik ki az ember előtt; ezt első helyen saját családja jelenti számára, továbbá a társadalom, amelyhez tartozik, a nép, amelynek fia, lánya, és az emberiség egész családja, amelynek az előbbiek mind tagjai: nemzedékek munkájának örökösei vagyunk, és egyben az utánunk élő valamennyi ember jövőjének kovácsai is.

A munka szubjektív, azaz személyes jellege miatt a termelés minden más összetevőjénél magasabb rendű, és ez az elv érvényes a tőkére is, mégpedig sajátos módon. Ma a tőke fogalmának különböző felfogásai léteznek: olykor a termelésnek a vállalkozásban szereplő anyagi eszközeit jelenti, máskor a termelési kezdeményezésbe vagy a pénzpiaci műveletekbe fektetett pénzügyi forrásokat. Beszélnek még, nem teljesen helytállóan, „emberi tőkéről” is, az emberi erőforrásokat, magukat az embereket jelölve így – annyiban, hogy az emberek képesek munkaerő-kifejtésre, ismeretekre, kreativitásra, a magukéhoz hasonló kívánalmak felismerésére és mint valamely szerveződés tagjai, kölcsönös egyeztetésre. Beszélnek „társadalmi tőkéről” is, ha egy közösség kölcsönös bizalmi kötelékek vállalásának eredményeként megvalósuló együttműködési képességére kívánnak utalni. Az értelmezéseknek ez a sokfélesége arra ösztönöz, hogy megvizsgáljuk, mit jelenthet ma a munka és a tőke közötti viszony.

A társadalmi tanítás úgy szembesült a munka és a tőke közötti viszony kérdésével, hogy megvilágította mind a munka elsőbbségét a tőkével szemben, mind pedig egymást kiegészítő jellegüket.

A munkának önnön belső természetéből fakadóan van elsőbbsége a tőkével való kapcsolatában: Ez az alapelv közvetlenül vonatkozik magára a termelési folyamatra: a munka a termelési folyamathoz való viszonyában mindig az elsődleges ok, létesítő ok, míg a tőke, lévén termelőeszközök együttese, mindig megmarad csupán eszköznek, azaz eszköz-oknak.

A munka és a tőke között kölcsönös kiegészítő viszonynak kell lennie: ugyancsak az előbbi belső logika mutatja meg a kettő kölcsönös egymásra hatását és annak szükségességét, hogy az ember olyan gazdasági rendszereket hívjon életre, amelyek túllépnek a munka és a tőke ellentétén. Abban az időben, amikor egy kevésbé összetett gazdasági rendszeren belül a tőkét és a bérmunkát nemcsak a termelés két összetevőjével azonosították, éles határvonalat húzva közéjük, hanem (és elsősorban) azonosították két meghatározott társadalmi osztállyal is, az Egyház amellett érvelt, hogy önmagában mindkettő legitim: sem a tőke munka nélkül, sem munka tőke nélkül nem lehet meg. Olyan igazság ez, amely ma is érvényes, mivel teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtthatásának eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét.

A munka és a tőke viszonyának elemzésénél, különös tekintettel korunk hatalmas változásaira, szem előtt kell tartani, hogy az ember rendelkezésére álló legfőbb erőforrás és legdöntőbb tényező maga az ember: az emberi személy munka általi teljes kibontakoztatása nem mond ellent ugyanezen munka nagyobb termelékenységének és hatékonyságának, sőt inkább kedvez neki. A munka világa fokozatosan és egyre inkább felfedezi, hogy az emberi tőke a munkások szaktudásában, kapcsolatteremtő képességükben, kreativitásukban, önálló vállalkozó kedvükben, az új dolgokkal való tudatos szembenézés képességében, az együtt dolgozásban, közös célok együttes követésében nyer kifejezést. Ezek közvetlenül a személyhez kötött minőségek, és sokkal inkább a munka alanyához tartoznak, mint annak tárgyi, technikai, operatív vonatkozásaihoz. Mindez pedig munka és tőke viszonyában új szemléletmódot eredményez; állíthatjuk, hogy napjainkban – ellentétben a munkaszervezés régebbi módjával, amikor a munkát végző alany szinte eltűnt a tárgy, a munkagép mögött – az alanyi oldal kezd meghatározóbbá és fontosabbá válni a tárgyi oldalnál.

A munka és a tőke viszonya gyakran a harc vonásait mutatja, s a társadalmi és gazdasági környezet megváltozásával ez a sajátsága új jellegzetességeket ölt. A múltban a munka és a tőke közötti konfliktus legfőbb forrása az a tény volt, hogy a munkások a vállalkozói csoport rendelkezésére bocsátották munkaerejüket, az pedig a maximális termelői profit elvétől vezettetve az ezen emberek által végzett munka bérét a lehetséges legalacsonyabb szinten igyekezett megállapítani. Jelenleg a konfliktus új, talán még inkább aggasztó aspektusai jelentkeznek: a tudományos és technikai haladás, valamint a piac világméretűvé tágulása önmagában véve lett a fejlődés és haladás forrása, ami azzal a veszéllyel fenyegeti a munkásokat, hogy maga a gazdaság gépezete és a termelékenység féktelen hajszolása lesz a kizsákmányolójuk.

Nem szabad fenntartani azt a téves vélekedést, miszerint a munka materiális tényezőtől való függésének fokozatos meghaladása önmagában képes lenne legyőzni a munkában és a munkától való elidegenedést. Nemcsak számos olyan jelenségről van szó, mint a munkanélküliség, a fekete munka, a gyermekmunka, az alulfizetett és kizsákmányolt munka, amelyek kitartóan léteznek ma is, hanem a kizsákmányolásnak a modern munkáknál jelentkező új, sokkal kifinomultabb formáiról is, mint a túlfeszített karriermunka, amely a személytől elrabolja élete más emberi és fontos dimenzióit, vagy mint a munka túlzásba vitt mobilitása, amely illuzórikussá vagy éppenséggel lehetetlenné teszi a családi életet, illetve mint a munkavállaló helyettesíthetősége, amelynek az a veszélye, hogy súlyosan visszaüt az ember tulajdon lényének egységként való felfogására és családi viszonyainak stabilitására. Ha az ember akkor idegenedik el, amikor felcseréli az eszközöket a célokkal, akkor a nem fizikai munka, a könnyebb, inkább minőségi, mint mennyiségi munka új körülményei közepette is előállhatnak az elidegenedés elemei, annak függvényében, hogy növekszik-e… az ember részvétele egy hiteles és szolidáris közösségben, vagy pedig fokozódik elszigetelődése olyan viszonyok hálójában, amelyeket a kiélezett versenyhelyzet és egymás kölcsönös kiszorítása jellemez.

A munka és a tőke közötti viszony a munkásoknak a tulajdonban, a munka irányításában és eredményeiben való részesedése által is kifejeződik. Ez a követelmény túlságosan gyakran figyelmen kívül marad, holott sokkal többre kellene értékelni: munkája alapján mindenkinek megvan a jogcíme arra, hogy egyúttal ama „nagy munkapad” tulajdonostársának is tekintsék, amely mellett a többiekkel együtt dolgozik. Az e cél felé vezető út jelenthetné a munka és a tőketulajdon lehetséges társítását, és azt, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális célú közvetítő testületek gazdag választékának adjanak életet, amelyek tényleges autonómiával rendelkeznek a közhatalmakkal szemben, saját speciális céljaikat követik törvényes és kölcsönös együttműködésben – amely célok a közjó követelményeinek vannak alárendelve –, továbbá amelyek az életteli közösség formáját és lényegét jelenítik meg, vagyis bennük a tagok kölcsönösen személyként tekintik és kezelik egymást, s arra kapnak ösztönzést, hogy aktívan vegyenek részt a közösség életében. A munka ilyen új megszervezése, melyben a tudás többet számít, mint a termelőeszközök puszta tulajdonlása, konkrét formában tanúsítaná, hogy a munka, szubjektív természete okán, jogcím a részesedésre; ehhez a meggyőződéshez ragaszkodnunk kell, hogy a munkát megfelelően helyezzük el a termelési folyamatban, és hogy a sokféle konkrét élethelyzet sajátosságai közepette megleljük a munka szubjektív jellegének megfelelő részesedési módokat.

Az ünnep- és pihenőnap megtartása – jog. Isten „a hetedik napon megpihent minden munkájától”: a maga képmására teremtett embereknek is elegendő pihenőidővel, szabadidővel kell rendelkezniük, amely megengedi, hogy családi, kulturális, társadalmi és vallási életükkel foglalkozzanak. Ezt az Úr napjának bevezetése teszi lehetővé. A hívőknek vasárnap és a többi parancsolt ünnepek alatt tartózkodniuk kell azoktól a munkáktól és tevékenységektől, amelyek akadályoznák őket abban, hogy megadják az Istennek kijáró tiszteletet, élvezzék az Úr napjának valódi örömét, gyakorolják a könyörületesség cselekedeteit, megadják a szellemnek és a testnek a szükséges pihenést. A családban adódó szükséghelyzetek vagy a közösségi érdek szempontja adhat felmentést a vasárnapi pihenőnap megtartása alól, de ez nem válhat a vallásra, a családi életre és az üdvösségre nézve ártalmas szokássá.

A vasárnap arra való, hogy tevékeny szeretettel szenteljék meg, fenntartva ezt a napot a családra és a rokonokra, a betegekre, a gyengékre és az idősekre való odafigyelés számára; az embereknek meg kell emlékezniük testvéreikről, akiknek ugyanazok a szükségleteik és a jogaik, mint nekik, de szegénységük és nyomoruk miatt nem tudnak pihenésre időt szakítani; mindezeken túl a vasárnap igen kedvező alkalom a bensőséges keresztény életet gazdagító elmélkedésre, elcsendesedésre és tanulásra. A hívőknek az ilyen napokon is mértékletességükkel kell kitűnniük, kerülve a tömegszórakozásokra gyakorta jellemző túlzásokat és erőszakos megnyilvánulásokat.

A közhatalmak viselőinek kötelessége ügyelni arra, hogy a polgárokat a gazdaság termelékenysége ürügyén ne fosszák meg a pihenésre és istentiszteletre rendelt időtől. Ugyanez a kötelességük a munkaadóknak is saját beosztottaikkal szemben. A keresztényeknek a vallásszabadság és a közjó tiszteletben tartásával azon kell munkálkodniuk, hogy törvényes ünnepnapnak ismerjék el a vasárnapot és a többi liturgikus ünnepet; rájuk vár, hogy mindenkinek példát mutassanak az imára, a tiszteletre és az örömre, és megvédjék hagyományaikat, melyek együttese értékes hozzájárulás a társadalom szellemi életéhez.

(Részletek az Egyház társadalmi tanításának kompendiumából, a 270-286. pontokból)
http://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/justpeace/documents/rc_pc_justpeace_doc_20060526_compendio-dott-soc_hu.html