Mány, 2020. február 15.
Mány Község polgármestereként és a magam nevében is nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket! Nagy büszkeség településünknek, hogy a Történelmi Vitézi Rend központi ünnepségeként évről évre itt emlékezünk meg a II. világháború két olyan eseményéről – a doni áttörésről és a budai várból való kitörésről -, melyek során a magyar katonák közül igen sokan tettek tanúbizonyságot hősiességükről, az esküjükhöz és hazájukhoz való hűségükről, vitézségükről. Idei megemlékezésünknek külön is hangsúlyt ad, hogy a Kitörésre annak 75. évfordulóján emlékezünk.
Azonban úgy gondolom, hogy nemcsak azok előtt kell fejet hajtanunk, akik életüket vesztették a harcokban, hanem azok előtt is, akik onnan hazatértek. A túlélők áldozata, a túlélők hősiessége, a túlélők vitézsége is tiszteletre méltó.
Megdöbbentő, hogy milyen nagymérvű félretájékoztatás folyik 30 évvel a kommunizmus bukása utáni szabad Magyarországon. Mert akik hazudni akarnak, azok mindig hazudnak: a diktatúrában azért, hogy a hatalmukat megtartsák, a szabad országban pedig azért, mert szabad… A következőket olvastam az Eötvös Lóránt Tudomány Egyetem szervezte, arcátlan módon „A Don-kanyar igaz története” címet viselő előadásnak reklámként közzétett összefoglalójában:
„(…) meggyőződéssel arról kell beszélnünk, hogy a horthysta magyar állam, illetve hadseregei az elfoglalt szovjet területeken 1941 és 1944 között népirtást követtek el, az előadás során feltárul a náci népirtás magyar fejezete.”
A kitörésben részt vevők áldozatára, hősiességére való méltó emlékezést pedig időről időre elcsúfítja a neonáci szervezetek szerepvállalása, és az emiatt szintén túlzásokba és torzításokba futó médiumok híradásai, valamint antifasiszta vagy más szervezetek tiltakozó akciói, nyilatkozatai.
Az ilyen propagandák és ez a történelem-szemlélet nem veszi figyelembe a tényeket, és nekünk, vitézeknek kötelességünk, hogy az igazságra rávilágítsunk. Ahogy Pál apostol buzdította Timóteust a hit hirdetésére, úgy hívom fel én is rendtársaimat, hogy az igazsággal „álljunk elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan.”
Mert mi is volt az, amit „náci népirtásnak” tanítanak ma is az egyetemen?
Az 1942 februárjában Budapestre érkező Keitel tábornagy Hitler követelését közölte a magyar politikai és katonai vezetőkkel, amikor Magyarország nagyarányú részvételét akarta elérni a Szovjetunió elleni háborúban. A tárgyalások folyamán a magyar vezetés – mind a politikai, mind a katonai – hangsúlyozta, hogy Magyarország számára az a részvételi arány, amelyet Németország követel, teljesíthetetlenül súlyos, és gyakorlatilag „lealkudta” a magyar részvétel mértékét. Sokkal kisebb létszámú hadsereget állítottunk fel, mint amekkorát eredetileg követelt tőlünk a birodalmi vezetés. Katonáink pedig igen magas színvonalon végezték küldetésüket. A magyar felderítő szolgálat az akkori viszonyoknak megfelelően teljesítette feladatát. Harcászati alapszabály, hogy „felderítés nélkül nincs hadművelet”, és a magyar 2. hadsereg hadműveleteinél alapvető fontosságú volt a felderítés. A feladatában tapasztalt, harcedzett felderítő szolgálat már az 1942. december 10-i összesített jelentésében január 10-re szovjet támadás indulását feltételezte – amely január 12-én meg is indult.
A következő hetek hadieseményeit ismerjük, melyekben a túlerővel szemben ellenállni képtelen 2. magyar hadsereg több egységét bekerítették, hadrendje felbomlott és a hadsereg nagy része nehézfegyverzetét hátrahagyva próbált kiszabadulni a szovjet bekerítésből. Amiről nem szoktak beszélni – és ezért nekünk kell róla – az katonáink vitézsége, haditeljesítménye. Az, hogy a túlerő és a visszavonulás ellenére közel 60%-os veszteséget okoztak a szovjeteknek a Donnál harcoló erők. Január végére még a demoralizáltság ellenére is a csapatok a 400 szovjet tankból majdnem a felét kilőtték. Mindezt úgy, hogy a nehézfegyvereinket nem tudtuk használni, a könnyűfegyverzet viszont nem volt igazán hatékony a páncélosok ellen.
A háború célja magyar részről az volt, hogy minél kisebb veszteséggel teljesítsék a ránk kényszerített „szövetségesi kötelezettséget”. A tisztek parancsba is kapták, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. Ezt tanítja az ELTE tanára ma úgy, hogy „a horthysta magyar állam, illetve hadseregei az elfoglalt szovjet területeken 1941 és 1944 között népirtást követtek el…”
A honvédek hősiesen helyt álltak és a közvélekedéssel szemben a hadsereg nem semmisült meg. 1942. áprilistól 1943 tavaszáig összességében – a később kiküldött utánpótlással együtt – mintegy 250 ezer magyar katonát vezényeltek a Don-kanyarba. A doni áttörésben 42 ezer magyar katona halt hősi halált vagy tűnt el, a többi több, mint 200 ezer katona túlélte. Közülük 28 ezer volt a Magyarországra visszaszállított sebesültek száma, és harminckétezren estek hadifogságba, katonák és munkaszolgálatosok egyaránt. Mindenki más, azaz körülbelül 150 ezer katona, visszavonulóként hazatért.
Tisztelt Vendégeink!
Budapest ostroma 1944. november 2-án a főváros felé közeledő szovjet tankok felbukkanásával vette kezdetét. A harcok három és fél hónapig tartottak. Ez idő alatt 38 ezer civil vesztette életét, részben a bombázások miatt, részben a nyilasok őrjöngése miatt, és részben a szovjet katonák közismert elvetemültsége miatt. Az ostrom 1945. február 13-án zárult, a német-magyar katonák két nappal korábbi kitörési kísérletét követően.
Az ostrom következtében a főváros közel 40 ezer épületének 27 százaléka elpusztult vagy súlyosan megrongálódott. Több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. A Vörös Hadsereg katonái tisztjeik támogatásával és aktív részvételével tömeggyilkosságok százait követték el és szadista módon kínozták meg a fogságba esett ellenséges katonákat, az útjukba került polgári lakosságot. Az ostrom során meghalt vagy fogságba esett szinte a teljes 79 000 fős védősereg, rajtuk kívül kb. 50 000-100 000 civil személyt hurcoltak el az oroszok ,,málenkij robot”-ra a fővárosból és környékéről. A kényszermunka-táborokba szállított emberek többsége csak évekkel később vagy egyáltalán nem érkezett haza. A kommunista Vörös Hadsereg nem volt felszabadító, hanem megszálló volt: egyes kutatások szerint több mint kétszázezer asszonyt és lányt becstelenített meg csak a magyar fővárosban. A nők 60 százaléka lett nemi beteg, miután az orosz csapatok a bakfistól a 78 éves idős asszonyig szinte mindenkit megerőszakoltak. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak bűntettei büntetlenül maradtak.
A Mány határában álló emlékmű nem csupán a kitörésben részt vett és Mányig eljutott magyar katonáknak állít emléket, hanem az erőddé nyilvánított Budapest védőinek is. Így többek között az először a Csepel-szigeten, majd onnan leváltva Fótnál a szovjetek ellen harcoló Szent László Hadosztály ejtőernyős katonáinak, akiket fóti megsebesüléséig századparancsnokként édesapám vezetett.
Időről időre felbukkan az a gondolat, hogy értelmetlen volt a Donnál „hazát védeni” és hogy felesleges öngyilkos áldozat volt a kitörés. Azoknak, akik ilyeneket állítanak, minekünk kell elmagyarázzuk, hogy mi volt az igazság, hogy abban reménykedett mindenki, hogy a szovjetek visszatartásával az otthon maradt asszonyaikat és lányaikat mentik meg a barbár hordától, illetve hogy Zrínyi Miklós is a kitörést választotta, mégis hősként tekintünk rá.
Hálával és köszönettel tartozunk mindazoknak, akik a II. világháborúban részt vettek, akik életüket kockáztatták vagy áldozták a jövőért. Azért a jövőért, amelyben most mi élünk.
Köszönöm, hogy eljöttek hozzánk, hogy itt emlékezzenek a hősökre! Fejet hajtsanak azok előtt, akik életüket vesztették a harcokban, és azok előtt is, akik onnan hazatértek!
Köszönöm, hogy itt vannak!
A köszöntő beszéd szerkesztett változata. A polgármester úr engedélyével közölve.